Balázs élménybeszámolója

Az én történetem, tőlem: Nektek

Nem tudom ki hogyan van vele, de a jóidő eljöttével nekem is kedvem támadt egy kis futásra a Margitszigeten. Egy kicsit sántít a sztori, mivel már januárban a februári mínuszok előtt is kimerészkedtem egy kis kocogásra, de az közel sem az a feeling volt, mint amit most érzek. Nemhogy nem voltam nagy futó, egyenes gyűlöltem. Egészen addíg, amíg ki nem próbáltam és magamba nem szívtam a sziget sajátos atmoszféráját. Igen, bármennyire is fura ezt kimondani, vagy közhelyként hangzik van ott valami. Ami egy olyan embert, mint én, aki soha nem szeretett futni is megfogott. Egy sajátos szubkultúra, a Dunán megcsillanó napfény, a rakparton elsuhanó, elmosódott autók képe, a város fényei esténként, és a tudat, hogy ez Pest, de valahogy mégsem. Egy sziget, a füstölgő dzsumbujban, amiből néha jó érzés kiszakadni.

Minden kezdet nehéz

Van az a mondás, hogy minden kezdet nehéz. Na, ez a futással is pontosan így van! Merev test, bekötött izületek, aztán egyszer csak megmozdulnak a lábak és eszeveszett erőfeszítések árán beindul a gépezet. Tisztán emlékszem az első méterekre, amikor az hittem, hogy nekem ennyi bőven elég volt. Nem fogok én itt bohóckodni és futkározni! Ha már az elején elfáradtam, mi lesz később? Minden másodpercben csak arra tudtam gondolni, hogy mikor leszünk már ott, a Margit hídnál – a táv felénél, ahol megálltunk pihenni az első pár alkalommal. Aztán valahogy elértük. Itt jött a fujtatás, kifulladás, erőtlenség, fáradtság. Kétségbeesetten próbáltam lenyújtani rommá görcsölt lábaimat, kisebb-nagyobb sikerrel. És jöhetett a táv második fele, amit a hátam közepére sem kívántam.  Ekkor már minden porcikám fájt, rosszabb volt, mint az első etap. Majd hirtelen a várva várt Árpád híd képe tárult a szemem elé, és ott már tudtam: nyertem!

Most március idusán már teljesen más érzéssel lépek a sziget futó parkettájára. Beszívott, magával rántott az ottani lét, rákattantam. Ott tartok, hogy a többi futó embert már csak „kollégának” hívom, akikkel közös céljaink vannak. A bemelegítés, nyújtás is más érzéssel tölt el, nem kínos szenvedésként jön át. És hogy miyen most a futás? Szerintem mindent elárulok azzal, hogy az elején irdatlan messzinek tűnő, elérhetelen Margit híd képe sokkal hamarabb tárul a szemem elé, mint azt valaha is gondoltam. Már nem azt számolom, hogy hány km van még hátra, vagy hogy mikor lesz vége az egésznek. Nem! Eljutottam oda, hogy észreveszem a hajókat, a rakparton elsuhanó autókat, a játszótéren lévő gyerekeket, a Dunán megcsillanó nap fényét. És van az a feeling...

Ui: Hajrá gyerekek, hisz’ áldozatok nélkül nincs győzelem J!